Evilági messianizmus és lelkiismereti szabadság
Jézus ezt mondta: „Az én országom nem e világból való.” Nem fogadta el a földi trónt.
A társadalomban eluralkodó válsághangulat nyomán könnyen felerősödik akár a politikai, akár a vallási jellegű messianizmus. Ma globális szinten reálisan megalapozott a válságérzés, a krízisek halmozódása és súlyosbodása várható, s ezek nyomán világszerte számolni lehet a messianizmus előretörésével.
A politikai messianizmus olyan, szinte már vallásos hevületű várakozás, amely hirtelen kiteljesedő jólétet, szellemi-erkölcsi újjászületést, gyors nemzeti felvirágzást vár egy politikai változástól, vagy valamely politikai vezetőtől. Ha ezek a nagy reménységek az egyházi és világi hatalom szövetségére épülnek, óriási bizalom alakul ki abban, hogy az egyházak lelki-szellemi tőkéjét is hasznosító hatalom már biztosan nem vall kudarcot, mivel végre szétválasztja a jót és a gonoszt, illetve fölényesen legyőzi az utóbbit.
A lelkiismereti szabadság
A lelkiismereti szabadság fogalmát is meg kell határoznunk. Ez talán fölöslegesnek tűnik, hiszen a fejlett társadalmak alapvető jogként ismerik el. Mégis újra meg újra meg kell fogalmazni. Az emberi természet ugyanis eredendően egoista és erőszakos. A körülöttünk élők lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartása bizonyos intelligenciát, erkölcsiséget, tudatosságot igényel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a „növény” nem terem magától, mint a gaz, hanem termeszteni és gondosan ápolni kell, hogy ki ne pusztuljon, mert igen sérülékeny.
Rendszerint együtt szokták emlegetni a lelkiismereti és vallásszabadságot, de a kettő nem ugyanaz. A vallások befolyása ma világszerte növekszik, és a vallási intézmények hallatják is hangjukat, szabadságot követelve maguknak az állam és a társadalom részéről. A lelkiismereti szabadság mint egyéni alapjog sokkal inkább veszélyeztetett. Ádám Antal jogtudós így határozza meg a tartalmát: „Az emberi személyiség szellemi, világnézeti, erkölcsi, érzelmi beállítottságából eredő, az egyén felelősségi értékrendje által áthatott és mérlegelt meggyőződés szabadságát jelenti. A meggyőződés vallási szempontból lehet vallásos, vallásellenes, vagy közömbös… A vallásszabadság a lelkiismereti szabadság tárgy szerint nevesített változata.”1
Keresztény szemlélettel megközelítve a lelkiismereti szabadság antropológiai és teológiai megalapozású. Antropológiai alapja abban áll, hogy elismeri: az emberi lény lényegi meghatározója a gondolkodás, az erkölcsi ítélőképesség és a szabad választás. A három együtt alakítja ki az ember személyes lelkiismereti meggyőződéseit, és az ember csak akkor érzi jól magát a saját bőrében, akkor tud boldog és teljes életet élni, ha belső meggyőződései szerint cselekedhet. Ezért a lelkiismereti szabadság joga az élet jogával azonos súlyú alapjog. Teológiai alapozású is, mivel a bibliai Isten-kép szolgál hozzá mintául. Isten az abszolút igazság megtestesítője, de senkire sem kényszeríti rá ezt a jót. Továbbá bűngyűlölő és mindenható, mégsem hatalmi kényszerrel, hanem az igazságról való tanúságtétel eszközével küzd a hazugság és a bűn ellen. (Lásd: 2Kor 3,14; Jel 22,17; Lk 9,55–56.)
Hogyan veszélyezteti a politikai messianizmus a lelkiismereti szabadságot?
Az alapfogalmak tisztázása után térjünk rá a lényegi kérdésre: miként veszélyezteti a politikai messianizmus – különösképpen a keresztény jelszavakat használó, keresztény mezben megjelenő – politikai messianizmus a lelkiismereti szabadságot?
Egyfajta politikai messianizmust hirdet meg tulajdonképpen XVI. Benedek pápa Caritas in veritate (Szeretet az igazságban)2 kezdetű enciklikája is, amely korunk válságaira ad választ. A pápa személyesen adta át e nagy jelentőségű dokumentumot az Egyesült Államok elnökének, Barack Obamának 2009 nyarán. Válságkezelés céljából összehívott állam- és kormányfői csúcstalálkozó után került sor erre, amelyet a földrengésben nagyrészt elpusztult Aquila városa mellett tartottak. Az enciklika nem csak belső egyházi köröknek kíván mértékadó útmutatásként szolgálni. Ez az ajánlás olvasható az elején: „A püspököknek, papoknak és diakónusoknak, az Istennek szentelt személyeknek, a Krisztus-hívő laikusoknak és minden jóakaratú embernek.”
Címében is azt hirdeti az enciklika, hogy itt a földön, a kialakuló globális társadalomban megvalósítható „a szeretet az igazságban” eszménye. Egy ilyen reménység és várakozás felszítása okkal tekinthető messianizmusnak, figyelembe véve azt, hogy milyen féktelen önzés szabadult el, főként a jóléti társadalmakban – egy amerikai szociológus egyenesen ezen a címen írt könyvet: Az önimádat társadalma.3
„Kijavított” humanizmus
Kérdés, hogy mennyien olvasták el és gondolták át alaposan a terjedelmes dokumentum tartalmát. Röviden így lehet összefoglalni a lényegét: az enciklika a haladás vagy fejlődés kérdésével foglalkozik, amely ma – a válságok nyomán – világszerte kutatott, vitatott téma. Bevezet egy új fogalmat, a „transzcendens4 humanizmus5” fogalmát (24. o.). A válságok okát abban jelöli meg, hogy az Isten nélküli humanizmus szükségszerűen „embertelen humanizmus”, ennek a kudarcát éljük meg most. A civilizáció iránya alapvetően nem rossz vagy hibás, de bele kell vonni Istent, mert „nem valóságos humanizmus az, amely nem nyílik meg az Abszolút felé” (21. o.).
Az így „kijavított” humanizmus az enciklika szerint már biztosan sikeres lesz: „Isten kimondta legnagyobb igenjét az emberre, éppen ezért az ember nem vallhat kudarcot, ha kitárulkozik az isteni hívás felé, hogy megvalósítsa a maga fejlődését.” (23. o.) A transzcendens humanizmusban mintegy összeolvad, azonosul egymással a profán történelem és az isteni üdvterv vagy üdvrend: „Az ember földi tevékenysége, ha a szeretet inspirálja és tartja fenn, hozzájárul Isten egyetemes városának a felépítéséhez, amely felé az emberiség családjának története halad előre.” (11. o.) Az újból felfelé ívelő fejlődés iránti optimizmus alapja továbbá az emberbe, az emberi rendeltetésbe és képességekbe vetett hit. Ezért is logikus a „transzcendens humanizmus” kifejezés alkalmazása. Idézem ismét az enciklikából: „A fejlődés nélküli világ víziója az ember és Isten iránti bizalmatlanságot juttatja kifejezésre. Súlyos hiba lenne tehát alábecsülni az embernek azt a képességét, amellyel ellenőrzést gyakorolhat a fejlődés torzulása felett, vagy egyenesen tudomást sem venni arról a tényről, hogy az ember a belső felépítettségénél fogva arra irányul, hogy több legyen.” (18. o.)
„Az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rend”
Az enciklika konkrét társadalmi modellt is ajánl, mintegy új világrendként. Az erről szóló részben megjelenik egy másik sokatmondó kulcskifejezés: „az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rend”. A legfontosabb részletek kivonatosan az enciklika 67. szakaszából: „…Sürgetően szükséges, hogy létezzen olyan politikai világtekintély, amelyről már elődöm, a boldog emlékezetű XXIII. János beszélt… Az ilyen tekintélynek, mindenki által elfogadottnak kell lennie, valóságos hatalommal kell rendelkeznie, hogy mindenki számára képes legyen megadni a biztonságot, az igazságosság megóvásával és a jogok figyelembevételével együtt… A népek teljes körű fejlődése és a nemzetközi együttműködés megköveteli, hogy létesüljön egy magasabb szinten a szubszidiaritás elve szerint működő nemzetközi rend, a globalizáció irányítására, és ez képes legyen megvalósítani az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rendet…” (91–92. o.)
Nem nehéz kitalálni, hogy a „transzcendens humanizmus” és „az erkölcsi rendnek megfelelő társadalmi rend” meghirdetése miképpen veszélyezteti a lelkiismereti szabadságot mint egyéni jogot. Nyilvánvaló, hogy nem mindenki istenhívő, és nem egyféleképpen az, továbbá az erkölcsi felfogások, mércék is nagyon különbözőek. Kérdés tehát, hogy milyen vallási és erkölcsi alapon állna az a „politikai világtekintély” vagy új „nemzetközi rend”, amelynek „valóságos hatalommal kell rendelkeznie” és „mindenki által elfogadottnak kell lennie”. Valamely egységes vallási és erkölcsi alapra utal az enciklika, hiszen határozott névelővel szól „az erkölcsi rend”-ről. Hogyan lehet összeegyeztetni a fenti „kell” kívánalmakat a másként vallásosak vagy éppen az ateisták lelkiismereti szabadságának tiszteletben tartásával?
Az ókorban természetes volt, hogy egy uralkodó számon kérte: „Nem tisztelitek az én istenemet?” (Dn 3,14) A középkor folyamán is jellemző volt az ilyen gondolkodásmód. A modern korban képtelenségnek érezzük az efféle elvárást, de úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor ismét megkérdőjeleződik az a jog, hogy ki-ki csak a maga istenét tudja, akarja imádni. Szól ugyan az enciklika „a jogok figyelembevételéről”, de az a konstrukció, amit a válság megoldására, kiküszöbölésére ajánl, logikailag kizárja a lelkiismereti szabadsághoz való jog elismerését és érvényesítését.
A keresztény fogalmakkal kombinált politikai messianizmus tehát nem dilettáns naivitás vagy utópia, hanem komoly „hátországa” van. Ez azonban nem változtat azon, hogy a biblikus kereszténységgel, az eredeti keresztény eszmékkel, Jézus evangéliumával nem egyeztethető össze. Jézus két fontos kijelentése örökre mementó marad az ilyen modellekkel szemben: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,37) „Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek!” (Mt 22,21) Egyértelmű itt a szétválasztás szándéka. Ez az iránymutatás azért is fontos, mert csakis a világi és az egyházi hatalom egymástól való elválasztása garantálhatja a lelkiismereti szabadság tiszteletben tartását, ami az emberi méltóság és boldogság megóvása érdekében létfontosságú.
Időszerűek Joó Sándor6 gondolatai:
„Ma világszerte erősen foglalkoztatja a közvéleményt az a tény, hogy az erkölcsi élet területén általános bomlási folyamat tapasztalható. Újságcikkek százai foglalkoznak mindenütt a házassági hűség megrendülésének, a szülők iránti tisztelet hiányának, a munkafegyelem lazulásának, a bűnözés növekedésének a világproblémájával. Az aggasztó jelenségekért sokan az egész világon tapasztalható szekularizáció növekedését teszik felelőssé. Azt mondják: azért lazultak meg úgy az erkölcsök, mert az emberek elfordultak Istentől, vallástól, hittől. Tehát csak egyetlen módon lehet megállítani a romlást, úgy, ha a legtisztább vallásnak, a keresztyénségnek az erkölcsi ideáljait újra érvényre próbáljuk juttatni a tömegek életében. Mindent el kell követni, hogy az örök vallási értékeket és törvényeket újra respektálják az emberek… Sokan úgy gondolják, hogy össze kellene fogni a világ keresztyénségének, és egy közös keresztyén frontot kellene kialakítani az erkölcsi élet területén jelentkező veszedelmekkel szemben.
Akármilyen kegyesen hangzanak is ezek a szavak és jelszavak, pontosan ez az, amit Jézus nem akar. Éppen az ilyen jelszavakat hangoztatók azok, akik Isten nevét hangoztatva, a keresztyénség zászlaját lobogtatva vonulnak azon a széles úton. Hogy mennyire távol áll Jézus lelkiségétől bármilyen keresztyén ideológiai front kialakítása, megrendítően mutatja az Ő megkísértése történetének az a része, amikor Sátán fölkínálta Neki az egész világot és annak országait. Ami azt jelentette, hogy bocsássa oda magát Jézus, a nevét, a tanításait, mint olyan programot, amit egy világuralmi törekvés alapjává lehetne tenni. Mintha azt mondta volna Sátán: »Te názáreti Jézus, a Te elveid, a Te keresztyénséged olyan nagyszerű, hogy ez kellene, hogy legyen az alapja az egész emberi kultúrának, az egész világnézetnek, így olyan hatalmas, széles utat nyithatnál magadnak, amelyiken a világ nagy tömegei mind követhetnének. Kár lenne neked keresztfán meghalnod, hiszen a világ ura is lehetnél. Neked remek programod van, valósítsd meg!« Nagyon tetszetős ajánlat, de ne feledjük el, hogy sátáni ajánlat volt, és Jézus elutasította. Jézus semmiféle politikai programot nem hozott, semmiféle ideológiai igényt nem jelentett be.”7
Jegyzetek
1 Idézi: Halmai Gábor–Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, 2003, 545.
2 Az enciklikát magyar nyelven a Szent István Társulat adta ki (Budapest, 2009).
3 Christopher Lasch: Az önimádat társadalma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.
4 A megismerés határain túli, tapasztalat feletti (sokszor Istenre, az isteni valóságokra utalás).
5 Az embert, az emberi egyéniség szabad fejlődését középpontba állító szellemi irányzat (jelentése lehet: emberi képességekben bízó, emberi erőre támaszkodó gondolkodásmód).
6 Református lelkész, Cseri Kálmán elődje a pasaréti egyházközség élén.
7 Joó Sándor: A Hegyi beszéd. Budapest, 2006, 155–156.
(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2010/1. számában)