„…nem adok igazat a bűnösöknek”

A hétköznapi életet szabályozó, polgári törvények

Közvetlenül a Tízparancsolat után következik a Tórában egy sor utasítás, tiltó és cselekvő parancsolatok formájában. A Mispatim szakaszban a zsidó magánjog törvényei találhatók.¹ Az Ószövetség úgy tekint Izraelre, mint amely Isten népe, ezért felszólítja: „...e rendelkezések szerint cselekedj. Tartsd meg tehát őket, s teljes szívedből és teljes lelkedből azok szerint cselekedj!” (5Móz 26,16) Izrael sajátos módon lett néppé: Isten kiválasztotta Ábrahámot, szövetséget kötött vele, majd az ő leszármazottaiból (Izsák, Jákob) lett a választott nép. Isten ígéretet tett nekik, elkötelezte magát mellettük, de elvárta, hogy Izrael is teljesítse a szövetség előírásait, az Úrtól kapott törvényeket. E szövetségen belül adott rendelkezések határozták meg Izrael társadalmában az emberi együttélés normáit, legyen szó személyek és csoportok közötti társulásról, módosabbak és szegények közötti viszonyról, vagy a házasság intézményéről. Társadalmi viszonyaikat Isten törvénye szabályozta minden tekintetben, s az Izrael védelme alatt álló jövevényekre is vonatkozott.

A zsidó törvények kifejezésmódjukban hasonlítanak a Hammurapi-kódexhez, az asszír és hettita törvényekhez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zsidó törvényeket valamelyik jogrendből le lehet vezetni. Nincs közvetlen kapcsolat Hammurapi kódexe és a zsidó törvénykönyv között, a kódex nem a mózesi jog forrása.

A zsidóság törvényei sokrétűbbek, mint a velük összehasonlítható gyűjtemények: az erkölcsi, vallásos és kultikus előírások együtt szerepelnek a polgári jogi és büntetőjogi rendelkezésekkel. Szemléletük szerint nagy hangsúlyt fektetnek az ok-okozati összefüggések kérdésére, a felelősség felróhatóságára, a megelőzés fontosságára, az arányos büntetés kiszabására.

Izraelben eredetileg a Tóra törvényein kívül más törvények nem voltak, módosításra, kiegészítésre nem szorultak. Isten gondviselése által e törvények is magukban foglalják és kifejezik a szeretetet, a büntetés során az emberiesség nagy szerepet játszik. „Melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelkezései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én adok ma elétek?” (5Móz 4,8)

„Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért. Égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.” (2Móz 21,24–25)

A ius talionis elve nem érvényesült maradéktalanul az Ószövetségben. A test megcsonkítását csupán egyetlen esetben írja elő a törvény (5Móz 25,11–12). A „szemet szemért” igazságos jogelv, törvény, Isten igazságossága tükröződik benne. Senkit nem lehet jobban büntetni annál, mint amit megérdemel, egyensúlyban kell tartani a bűnt és az ítéletet. Az önző ember nem tudja úgy sajnálni a másik embert, mint önmagát, ezért éreznie kell a veszteséget, amelyet okozott.

 Raffaello: Mózes átveszi a törvénytáblákat (1518)

Az ószövetségi büntetőjogban a büntetés mint megtorlás nem bosszú, azt a törvény kifejezetten megtiltja. Elsődleges célja a bűnös megjavítása (speciális prevenció), visszatartja attól, hogy újabb bűncselekményt kövessen el. Másodlagos cél a társadalom többi tagjának visszatartása a bűnelkövetéstől (generális prevenció). A törvény a büntetések szigorával kívánja visszarettenteni az embereket a bűncselekmények elkövetésétől. Ez a két alapelv a mai büntetőjog alappillére is.

A büntetések két nagy csoportra oszthatók: az első csoportba a földi bíróság, azaz emberek által kiszabható büntetések, míg a másikba az Isten által kiszabott és végrehajtott büntetések tartoznak. A bíróságok által kiszabható büntetések: a halálbüntetés és az ezzel szankcionálandó bűncselekmények (ezekkel a következőkben részletesebben foglalkozunk), a testi fenyítéssel járó büntetések, a pénzbüntetés, a személyi szabadságot érintő és a kirekesztő büntetések. Testi fenyítést azzal szemben alkalmaztak, aki valamely mózesi törvényt tudatosan nem akart teljesíteni. Ez inkább kényszerítő eljárásmód volt a parancsolat betartatására, mint megtorlás. Mai fogalmaink szerinti, az államnak fizetendő pénzbüntetés nem volt Izraelben. A másik embernek okozott kár, illetve jogainak megsértése kártérítést vonhatott maga után, és általában az okozott kárnál magasabb összeget kellett leróni. A mózesi törvényhozás a börtönbüntetéseket nem ismerte, azonban a vizsgálat idejére a vádlottat fogságban tarthatták (3Móz 24,12; 4Móz 15,34). Kirekesztő büntetés volt a megvetéssel egybekapcsolt, szigorú dorgálás, amikor a bűnöst kötelezték egyedüli, bűnbánati gyakorlatok elvégzésére, súlyosabb esetben meghatározott időre kizárták minden társadalmi kontaktusból, és senki nem érintkezhetett vele. Az Isten által végrehajtott büntetés volt a kiirtás, amely az életfonal megszakítását jelentette, ez esetben semmilyen törvényszéki eljárásra nem került sor.²

Különleges jogintézményt képviseltek a menedékvárosok: „...válasszatok ki városokat, amelyek menedékvárosaitok legyenek, hogy oda menekülhessen a gyilkos, ha nem szándékosan öl meg valakit. Legyenek e városok menedékül a vérbosszuló ellen, hogy ne haljon meg a gyilkos, amíg ítéletre nem áll a gyülekezet elé. A városok közül hat legyen menedékvárosul. Hármat jelöljetek ki a Jordánon túl és hármat Kánaán földjén; ezek menedékvárosok legyenek.” (4Móz 35,11–14) Az emberölést nem szándékosan elkövető menekülhetett ide a vérbosszú elől. A szándékosan gyilkolót ezekbe a városokba nem volt szabad beengedni. A gyülekezet döntött arról, hogy a gyilkos szándékosan ölt-e vagy sem, és a gyülekezet gondoskodott a nem szándékosan embert ölő személy biztonságáról.³

A mai, modern jogrendszer alapelvei felismerhetők az Ószövetség törvénykezésében, a jogalkalmazásban, nevezetesen a méltányos ítélkezés követelménye: „Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben. Ne nézd a szegény személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld. Igazságosan ítélj felebarátodnak.” (3Móz 19,15); az ártatlanság vélelme; a törvény előtti egyenlőség elve: „A szegénynek se kedvezz peres ügyében!” (2Móz 23,3), „Egyféle törvény legyen nálatok. A jövevény olyan legyen, mint a bennszülött, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (3Móz 24,22); továbbá a szóbeliség és a nyilvánosság elve.

A polgári törvények által szabályozott legfontosabb területek

A héber rabszolga törvényei

„Ha héber szolgát vásárolsz, hat évig szolgáljon, a hetedikben szabaduljon fel ingyen.” (2Móz 21,2) „Ha valaki a lányát adja el szolgálónak, az ne úgy menjen el, ahogy a szolgák szoktak. Ha urának nem tetszik, hogy eljegyezze őt magának, akkor engedje meg, hogy kiváltsák. De arra nincs joga, hogy idegen népnek eladja, mert akkor hűtlenül bánik vele. Ha pedig a fiának jegyzi el őt, a leányok törvénye szerint cselekedjék vele.” (2Móz 21,7–9)

A rabszolgatartás az ókori élet velejárója volt, Isten itt a héber rabszolgatartás szabályait közli, ez azonban nem jelenti azt, hogy a rabszolgatartás mellett volna. Az ószövetségi zsidó rabszolga olyan valaki, akit lopáson értek és nem volt miből visszafizetnie az okozott kárt, ezért a bíróság eladta őt a tartozása fejében, avagy egy rendkívül szegény ember megélhetési okból adta el magát rabszolgának. A törvény azonban hat évben maximálja a rabszolga szolgálati idejét, és a hetedikben szabadon kell bocsátani. A gazda köteles volt gondoskodni a szolga családjáról, amíg az dolgozott. A rendelkezés értelme abban az isteni akaratban rejlik, amely a zsidó népet nemes, könyörületes népnek akarja látni, hogy az isteni áldás beteljesedhessék rajta. Ennek előfeltétele az irgalmasság és a könyörületesség, még a rabszolgákkal szemben is. A héber rabszolganő törvényei nagyjából azonosak a férfiéval. Őt apja adja el szorult helyzetben rabszolgának, de a törvény lehetővé teszi szabadulását, akár úgy, hogy a gazda feleségül veszi, vagy a fiához adja feleségül. Ha egyiket sem teszi, akkor meg kell engednie, hogy kiváltsák, illetve hogy szabaduljon. Itt is az emberiesség követelményei állnak a parancsolat középpontjában, Isten könyörül a lányon, akit eladtak rabszolgának.

Halálbüntetéssel büntetendő szándékos cselekmények

A halálbüntetés a kultikus tisztaság, az élet szentsége, valamint az élet forrásai elleni vétkek büntetése volt. Halállal büntették az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölést: „Aki úgy megver valakit, hogy az belehal, halállal lakoljon. De ha nem leselkedett utána, hanem Isten ejtette a kezébe, akkor rendelek neked egy helyet, ahova menekülhet. Ha pedig valaki szándékosan tör a felebarátja ellen, hogy orvul megölje, oltáromtól is vidd el azt a halálra.” (2Móz 21,12–14); a szülők ellen elkövetett súlyos bűntetteket: „Aki megveri atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” (2Móz 21,15), „Aki szidalmazza atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” (2Móz 21,17); a rabszolgaság céljából elkövetett emberrablást: „Aki embert lop, és eladja azt, vagy nála találják, halállal lakoljon.” (2Móz 21,16); az Isten ellen elkövetett súlyos bűntetteket (bálványáldozat, istenkáromlás): „Aki isteneknek áldozik, nem csupán az Úrnak, azt öljék meg.” (2Móz 22,20); a boszorkányságot: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben.” (2Móz 22,18); szexuális bűntetteket: „Aki állattal közösül, halállal lakoljon!” (2Móz 22,19); a bestialitást: „Ha pedig valaki úgy üti meg a szolgáját vagy szolgálóját bottal, hogy meghal a keze alatt, büntessék meg. De ha egy vagy két napig életben marad, ne büntessék meg az urát, mert pénzen vette.” (2Móz 21,20–21)

A bűneset után hamar kiderült, hogy az emberi élet nagy veszélybe került (Káin és Ábel története, Lámek éneke), az emberiség történetében az önkényes gyilkosságok sorozata kezdődött el, amely az emberiség kipusztulásával fenyegetett. Ezen folyamat, a bűn kiteljesedésének megfékezése érdekében, az özönvíz után Isten az emberi élet nagyobb védelméért parancsot ad arra, hogy a gyilkosok megbüntetésére vezessék be a halálos ítéletet: „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki, mert Isten a maga képére teremtette az embert.” (1Móz 9,6) A gyilkosságon a Biblia a szándékos emberölést érti. Isten a halálos ítélet jogát a közösségnek, a társadalomnak, illetve a társadalom által választott testületeknek adta át.⁴

A nem szándékosan okozott károkért viselt felelősség

„Ha férfit vagy asszonyt öklel meg egy ökör úgy, hogy meghal, kővel kövezzék meg azt az ökröt, és húsát ne egyék meg. De az ökör ura ártatlan. Ám ha az ökör azelőtt is öklelős volt, s annak urát megintették, és mégsem vigyázott rá, s az férfit vagy asszonyt ölt meg, az ökröt kövezzék meg, és ura is halállal lakoljon. Ha váltságdíjat vetnek ki rá, fizessen lelke váltságáért annyit, amennyit kivetnek rá. Akár fiút öklel meg, akár lányt, e rendelet szerint kell cselekedni. Ha szolgát öklel meg az ökör vagy szolgálót, akkor adjanak urának harminc ezüstsékelt, de az ökröt kövezzék meg. Ha pedig valaki vermet nyit meg, vagy valaki vermet ás, és nem fedi be, s ökör vagy szamár esik bele, akkor a verem ura fizessen. Pénzben fizessen a gazdájuknak, és a tetem az övé legyen. Ha valakinek az ökre megdöfi az ő embertársa ökrét úgy, hogy az állat elpusztul, adják el az élő ökröt, az árát osszák meg, és a tetemet is osszák el. De ha tudták, hogy az ökör már azelőtt is öklelős volt, és nem vigyázott rá az ura, akkor fizessen ökröt az ökörért, a tetem pedig legyen az övé.” (2Móz 21,28–36)

„Ha valaki mezőt vagy szőlőt legeltet le úgy, hogy állatát ráengedte, és az más mezején legelt, térítse meg a kárt mezejének javából és szőlőjének javából. Ha tűz támad, és tövisbe kap, és megég az asztag, a lábon álló gabona vagy a mező: térítse meg a kárt, aki a tüzet gyújtotta.” (2Móz 22,5–6)

Az ember felelős a tetteiért és mindazon kárért, amely miatta következik be egy másik ember életében vagy annak vagyonában. Példa erre az öklelő ökör esete. Ha tudott volt, hogy az állat veszélyes másokra, és erre figyelmeztették a gazdáját, akkor ő is halállal lakolt, mert felelős volt ökre tettéért. A fenti négy károkozó kategóriát, magatartást – állat, gödör, tűz, legeltetés – különbözteti meg az Írás, melyekhez jogkövetkezményeket is társít. Ezek gyűjtőfogalmak, ezen kategóriákból más károkozó variációk is levezethetők.⁵

A különböző károk miatt viselt felelősség

„Ha valaki pénzt vagy edényeket ad át felebarátjának megőrzésre, és azokat ellopják annak az embernek a házából, és megtalálják a tolvajt, fizessen kétszer annyit. Ha nem találják meg a tolvajt, a ház urát állítsák Isten elé, hogy nem nyúlt-e felebarátja vagyonához. Minden hűtlen kezelés dolgában, akár ökör, akár szamár, akár juh, akár ruha, akármi elveszett jószág az, amiről az egyik azt mondja, hogy az övé, mindkettő ügye Isten elé kerüljön, és akit Isten bűnösnek ítél, fizessen kétszer annyit felebarátjának. Ha valaki szamarat, ökröt, bárányt vagy bármiféle állatot ad felebarátjának, hogy gondozza, és az elhull vagy megsérül, vagy elhajtják úgy, hogy senki nem látta, az Úrra tett esküvés döntsön kettejük közt, hogy nem nyújtotta-e ki kezét felebarátja vagyonára. Ezt fogadja el a jószág gazdája, és felebarátja semmit se fizessen. Ha pedig ellopták tőle, fizesse meg a kárt a gazdának. Ha vadállat tépte szét, hozza el azt bizonyítékul. A széttépettet az esetben nem kell megfizetnie. Ha pedig valaki felebarátjától állatot kér kölcsön, és az megsérül vagy elhull urának távollétében, fizesse meg a kárt. De ha a gazdája ott volt, nem fizet. Ha bérbe adta, a bérleti díj fedezi a kárt.” (2Móz 22,7–15)

Az Ószövetség ezen szakaszaiból megállapítható, hogy négyféle kategóriáról van szó itt is: amikor valaki más ember dolgával foglalkozik, azt vigyázza, gondozza, kölcsönkapja vagy bérbe veszi. Más a felelőssége annak, aki ezt ingyen, szívességből teszi, és más annak, aki kölcsönkér valamit, vagy fizet a bérleményért. Széles spektrumú polgári jogi törvény megfogalmazásával találkozunk itt, a magánjog szinte minden követelése beletartozik. A kölcsön tényének tagadásától az összeg nagyságának vitatásán át a vis maior, illetve rendhagyó körülmények miatt bekövetkezett károk viselőjének megállapításáig terjed. Az ingyen őrző személy felelőssége korlátozott, ha elvész a megőrzésre átadott tárgy, vagy ellopják, csak abban az esetben kötelezik az őrzőt a kár megtérítésére, ha a vétkes felelőtlenségéből kifolyólag keletkezett kár. A fizetett őrzőnek sokkal nagyobb a felelőssége, így az ellopott vagy elveszett tárgy értékét meg kell hogy térítse az átadónak. Csak abban az esetben nem kell fizetnie, ha valamilyen rendhagyó dolog történt (vis maior, rablás), és erre az őrző esküt tett. Ugyanez az eljárás a bérlő esetében is. Az eddig felsorolt kategóriákkal ellentétben a kölcsönkérő felelőssége kiterjed arra az esetre is, ha valami előre nem látható szerencsétlenség folytán keletkezik kár. Kivétel csak az lehet, ha a kölcsönadó is vele van a szerencsétlen eset bekövetkeztekor.⁶

A közerkölcs védelmében

„Ha valaki hajadont csábít el, aki nincs eljegyezve, és vele hál, jegyajándékkal jegyezze el magánal feleségül. Ha az apja nem akarja őt neki adni, annyi pénzt adjon, amennyi a hajadonok ajándéka.” (2Móz 22,16–18)

A közerkölcs védelmében rendelte el ezt Isten, aki védelmébe veszi az ártatlan és naiv leányokat. Az ószövetségi felfogás szerint akit elmarasztalnak a csábításban, az köteles feleségül venni az elcsábított leányt és köteles mátkabért fizetni.

Az elesettek, segítségre szorulók védelme

„A jövevényen ne hatalmaskodj, és ne nyomorgasd őt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén. Egy özvegyet vagy árvát se nyomorítsatok meg. Ha nyomorgatod, és hozzám kiált, meghallgatom kiáltását. Fölgerjed haragom, és megöllek titeket fegyverrel, s feleségeitek özvegyekké lesznek, fiaitok pedig árvákká.” (2Móz, 22,21–24)

Isten igazságossága, irgalmassága mutatkozik meg a törvényben. A hátrányos helyzetben lévők, segítségre szorulók sanyargatását nem nézi el az Úr, és választott népét is emlékezteti erre. Az özvegyek és az árvák a társadalom peremén élnek, nincs, aki védje őket, ezért részesülnek fokozottabb törvényi védelemben. Isten a legsúlyosabb szankciót helyezi kilátásba a jövevényekkel, özvegyekkel, árvákkal szembeni hatalmaskodás vagy elnyomás esetén.

A kamatmentes kölcsön

„Ha pénzt adsz kölcsön népemnek, a veled lévő szegénynek, ne légy hozzá olyan, mint a hitelező. Ne vessetek ki rá uzsorát. Ha zálogba veszed felebarátod felsőruháját, naplemente előtt add vissza neki. Mert egyetlen takarója, testének ruhája az, s ugyan miben háljon? Bizony, ha hozzám kiált, meghallgatom, mert én irgalmas vagyok.” (2Móz 22,25–27)

A legszebb, szociálisan érzékeny gazdasági jellegű rendelkezés kamatmentes kölcsönt adni egy anyagi nehézségekkel küzdő embernek, hogy talpra állhasson. Az alamizsna adása helyett sokkal építőbb hatása van a konstruktív kölcsönnek, az uzsora pedig kifejezetten káros. Ez a rendelkezés is, mint a jövevényeket, özvegyeket és árvákat védelmező törvény, a nélkülöző „kiáltása” esetén isteni segítséget ígér, mert az Örökkévaló az általa teremtett egész világot vezeti, felügyeli, igazgatja.

 Rembrandt: Mózes a törvénytáblákkal

 Az igazságszolgáltatás tisztaságának védelme

„Ne terjessz hazug hírt! Ne fogj kezet a gonosszal, nehogy hamis tanú légy! Ne kövesd a többséget a rosszban, és peres ügyben ne vallj a többséggel, ha ezzel elferdíted az igazságot! A szegénynek se kedvezz peres ügyében!” (2Móz 23,1–3) „A szegény ember igazságát el ne ferdítsd peres ügyében. A hazug beszédtől tartsd távol magad, az ártatlant és az igazat ne öld meg, mert én nem adok igazat a bűnösöknek. Ajándékot ne fogadj el, mert az ajándék megvakítja a tisztán látókat, és elfordítja az igazak ügyét.” (2Móz 23,6–8)

Rendkívül tiszta, napjaink megromlott viszonyai közepette még inkább érvényes rendelkezések, amelyek maradéktalan betartása a jelenkor hazug, korrupt, Istentől eltávolodott világát pozitív irányba tudná mozdítani.

Összegezve a fentieket, bár Isten nem az ujjával írta ezeket a polgári rendelkezéseket, azonban ezek is ugyanúgy isteni rendelkezések, mint a Tízparancsolat. A polgári törvények szintén Isten lényéről tanúskodnak, a Tízparancsolat alapeszméi tükröződnek a különböző élethelyzetekben.

Minden népet minősít az, hogy milyen rendet valósít meg maga körül. A bibliai rendelkezések megtartása az Isten által kívánt értékrendet, társadalmi berendezkedést eredményezi. Sokszor nem értünk velük egyet első olvasásra, de többször átgondolva az élet egészére kiterjedő szabályokat, kétséget kizáróan megállapítható, hogy az emberiség érdekeit szolgálják, s Isten végtelen szeretete, bölcsessége árad belőlük. A jogalkotás során folyamatosan keletkeznek modern, az élet legapróbb részleteit is tételesen szabályozó, cizellált jogi normák, azonban Isten igazságához akkor közelítenek, ha a bibliai törvények alapeszméi megjelennek bennük.

Jegyzetek

1 Lau, Israel Méir: A zsidó élet törvényei. Szerzői magánkiadás, Jeruzsálem, 2000.

2 Joseph H. Hertz: Mózes öt könyve és haftárák. Akadémia Kiadó, Budapest, 1984.

3 Uo.  

4 Uo.

5 Uo.

6 Uo.