„Miről ismerhetjük meg, hogy kedvet találtunk előtted?”

Ha elfogadjuk, hogy az Istennel való kapcsolatban mindig Isten a kezdeményező – erről szól például az elveszett drachma és az elveszett juh példázata is –, akkor Istennel együtt járni azt jelenti, hogy válaszolok a keresésére, hívására, és beengedem az életembe, hogy Ő irányítsa azt. Eleinte ez csak pillanatokra valósul meg, mert emberi, önző természetünk idegenkedik Isten jelenlététől. Minél inkább megismerjük azonban Őt, annál inkább vágyunk a vele való folyamatos együttlétre. Ennek a folyamatnak a szövetségkötés (keresztség) nem a vége, ahogyan sokan gondolják, hanem éppen a kezdete. Egy ilyen szövetségben értelemszerűen mindkét fél kötelezettségeket vállal, hogy az együttműködés zavartalan lehessen. Az is törvényszerű, hogy ha valamilyen oknál fogva felbomlik ez a szövetség, a két fél nem járhat tovább közös úton. De hogyan bomolhat fel a szövetség Isten és ember között? Megtörténhet ez egyáltalán?

 A jó pásztor – katakombafreskó a 3. századból

„Megromlott a te néped”

Felbonthatja-e Isten a népével kötött szövetséget?

A zsidó nép nagyon hamar megszegte az Istennel a Sínai-hegyen kötött szövetséget. Alighogy érvénybe lépett, Izrael máris egy aranyból öntött borjút kezdett imádni az élő Isten helyett. Nem szívesen állunk szóba azzal a gondolattal, hogy Isten bármikor elvetheti a népét, felbonthatja velük a szövetséget, ahogyan ennél az eseménynél is történt. Így tanúskodik erről az Ige: „Szólt pedig az Úr Mózesnek: Eredj menj alá, mert megromlott a te néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjéből.” (1Móz 32,7) Isten itt nem a saját népének, hanem Mózes népének, a „te népednek” nevezi a zsidókat. És kimondja, hogy el akarja őket pusztítani, Mózest viszont nagy néppé teszi. Komoly figyelmeztetés ez számunkra, hogy ne ringassuk magunkat hamis biztonságérzetbe. Ha tagjai vagyunk bármely egyháznak, ez még nem jelent automatikus belépőt a mennybe. Azonban Isten nem a „szigorú fél” ebben a szövetségben, aki alig várja, hogy az ember ne teljesítse a feltételeket, ezért felbonthassa a szövetséget. Miközben tény, hogy Istennek vannak kívánalmai velünk kapcsolatban, és Ő ezek mindegyikét elénk is tárja. Sőt, erőt is ad ahhoz, hogy mindezt megtehessük.

Figyeljük meg, ki a cselekvő fél a törvény betöltésében, amiképp arról az egyik legszebb ószövetségi igeszakasz tanúskodik: „Adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet. Az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, s az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” (Ez 36,26–27). Isten egyszerre igazságos, mivel törvényének kívánalmait nem érvényteleníti az emberre nézve, és ugyanakkor kegyelmes is, mivel Ő végzi el a törvény betöltését bennünk, ami számunkra lehetetlen volna.

„Így vagyunk megkülönböztetve”

Egy népszerűtlen gondolat

Térjünk vissza a törvényadást követő jelenetekhez. A szövetség felbomlása után Mózes könyörögni kezd a népért, és közbenjáró imája meghallgatásra talál. Mielőtt Isten újra megerősítette volna a zsidókkal a szövetséget azáltal, hogy ismét a kőtáblákra írta a Tízparancsolatot, Mózes bizonyosságra vágyó lelkéből a következő szavak szakadtak fel: „Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-e, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e föld színén van.” (2Móz 33,16)

Nagyon fontos dolgot érthetünk meg Mózes kérdéséből: lehetséges olyan helyzet, hogy nem találunk kedvet Isten előtt. Ez népszerűtlen gondolat még a keresztény világban is. Az emberek egyik legfőbb törekvése, hogy Istent a saját képükre formálják. Olyan istent akarnak maguknak alkotni, amely megfelel elgondolásaiknak és vágyaiknak. Ennek érdekében a kegyelmet túlhangsúlyozzák, hogy ne kelljen megváltozniuk. „Krisztus kegyelme olyan nagy, hogy a bűneimmel együtt üdvözít engem. Őbenne szabad vagyok mindenre. Nem kell megváltoznom. Úgy vagyok elfogadható, ahogy vagyok” – harsogják sokan hangosan, némelyek pedig csak csendben, magukban gondolkoznak így. Így állít ki igazolást korunk kereszténysége a bűnre, miközben nem akar tudomást venni arról, hogy Isten feltételekhez kötötte a folyamatos kapcsolatot népével.

Mielőtt megvizsgálnánk a Szentírás tanúságtételét, hogy melyek ezek a kívánalmak, le kell rántanunk a leplet Sátán egyik nagy hazugságáról, amellyel sokakat próbál elhitetni, nem kis sikerrel.

„Nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben?”

Hamis biztonságérzet

Nyíltan vagy kimondatlanul, de legtöbbünk szívének a mélyén – tartozzunk bármely egyházhoz – ott lappang egy gondolat: „Jó helyen vagyok, mert itt van Isten igazi egyháza.” Vajon az egyháztagságunk önmagában elegendő ahhoz, hogy Isten jelenléte folyamatos legyen az életünkben? Ha így gondolkozunk, nem esünk-e ugyanabba a hibába, amelybe Izráel népe? Az Isten népéhez tartozásnak vajon a tagság lenne az igazi jele, és ha tagok vagyunk, megnyugodhatunk? Ezt sehol nem támasztja alá a Szentírás. Sőt, a Biblia óva int a hamis biztonságérzettől. Bár Istennek mindig volt és mindig is lesz népe, de az Ő népéhez tartozásnak egészen más feltételei vannak, mint ahogyan arról keresztények tömegei gondolkoznak. Ne feledjük Jézus intő szavait, amelyekkel éppen ezt a jelenséget kívánta leleplezni: „Sokan mondják majd nekem ama napon: »Uram! Uram! Nem a Te nevedben prófétáltunk-e, és nem a Te nevedben űztünk-e ördögöket, s nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a Te nevedben?« És akkor vallást teszek majd nekik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt 7,22–23)

Marc Chagall: Jeremiás próféta

„Akik bementek ezeken az ajtókon”

Korunknak szóló prófétai figyelmeztetés

Jézus imént idézett szavai nyomán is beláthatjuk, hogy nem elég Isten nevére hivatkozni, vagy Isten nevében jót tenni. Jeremiás próféta világít rá talán a legélesebben arra, hogy mikor valósulhat meg igazi kapcsolat, igazi együttjárás Isten és az Ő népe között: „Az a beszéd, amelyet az Úr szólt Jeremiásnak, mondván: Állj az Úr házának ajtajába, kiáltsd ott e beszédet, és mondd: Halljátok az Úr beszédét mind, ti júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat! Így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és cselekedeteiteket, és veletek lakozom e helyen! Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: »Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!« Mert csak ha valóban megjobbítjátok útjaitokat és cselekedeteiteket, ha igazán ítéltek az ember és felebarátja között, ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, s idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére: akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, amelyet atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7,1–7)

Jeremiás üzenete nem csak az akkori zsidóságnak szólt. Könyve hatalmas, ún. kettős prófécia, amelynek felhívásai különösen érvényesek a mi korunkban. Ennek fényében figyeljük meg először, hogy Isten kihez szól itt Jeremiáson keresztül! A 2. versben azt olvassuk, hogy Jeremiásnak „az Úr házának ajtajába” kellett állnia és ott szólni a néphez. Vagyis az Istent ismerő, gyülekezetbe járó embereknek szól a felhívás. Még világosabbá válik ez, amikor ezt mondja az Írás: „Halljátok az Úr beszédét mind, ti júdabeliek, akik bementek ezeken az ajtókon, hogy imádjátok az Urat!” Egyértelmű, hogy minden kor hívőihez intézi szavait Isten. Az is sokat mondó momentum, hogy Jeremiásnak nem bent a templomban kell átadnia az üzenetet, hanem az ajtóban. Mintha ezt üzenné nekünk ezáltal: Mielőtt belépsz Isten házába, gondold meg, hogyan teszed azt, kivel fogsz ott találkozni!

Ezután olvashatjuk Isten fő üzenetét. Az egyetlen feltétele annak, hogy Istennel járhassunk, az, ha megjobbítjuk útjainkat és tetteinket. Erre nemsokára visszatérünk, mert az 5. versben Jeremiás kifejti, mit is jelent ez valójában. A 4. versben viszont azt jelenti ki, hogy ezzel szemben mi volt a legnagyobb tévhit a zsidóság körében, és mi ma is a legnagyobb téveszme ezzel kapcsolatban: „Ne bízzatok hazug beszédekben, mondván: »Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!«” Ma is ettől hangos a keresztény világ. Mintha pusztán a keresztény jelző üdvözítő erővel bírna. Mintha csupán az, hogy valamely egyház nevében szerepel a keresztény szó vagy Isten neve, már biztosítéka lenne az örök életünknek. Nem új keletű gondolkodásmódról van itt szó. Jézus is erre mutat rá: „Mondom pedig néktek, hogy a templomnál nagyobb van itt.” (Mt 12,6) A zsidók nem Istenbe vetették bizalmukat, hanem a kiválasztottságukba és a vallási ceremóniákba. A templomot és a templomi szolgálatokat mindennél fontosabbnak tartották. Még magánál a Megváltónál is. Ezért nem ismerték fel Őt első eljövetelekor.

A 14. versben ez a gondolkodásmód még határozottabban rajzolódik ki: „Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik, amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet nektek és a ti atyáitoknak adtam, amint Silóval cselekedtem.” (Jer 7,14) Hasonlóképpen ma is sokan az egyházban bíznak, amely nevében ugyan Istent hordozza, de vajon ott lakik-e Isten közöttük?

„Ha igazán ítéltek…”

Három feltétel

Isten világosan feltárja az idézett igeszakaszban, hogy csak akkor tud együtt lakni népével, ha hívei megjobbítják útjaikat és cselekedeteiket. Így magyarázza, hogy mit is jelent ez: „Ha igazán ítéltek az ember és felebarátja között.” Ez az első számú feltétel. Hogyan szoktunk ítélni egy-egy vitás helyzetben? Megkeres bennünket valaki, és elkezdi panaszolni, hogy egy közös ismerősünk milyen csúnyán megbántotta. Általában ösztönösen a beszélő mellé állunk, és vigasztalni próbáljuk. Akaratlanul is egyetértünk ilyenkor a vádakkal, amelyek a másikat érik. Ki az közülünk, aki ilyenkor becsületesen utánajár az ügynek, elmegy a közös ismerőshöz, hogy megkérdezze az ő véleményét is? Feltesszük-e a kérdést a barátunknak: „Miben hibáztál te? Mi a te részed a dologban?”

Mi is történik ilyenkor? Nem az igazság fog kiderülni, hanem egy szükségszerűen torz képet látunk arról, akire panaszt hallottunk, mert csak az egyik oldalt hallgattuk meg. Ez alapján ítélünk, és így törvényszerű, hogy a panaszkodót megerősítjük az önigazolásban, a másik emberről pedig alaptalan vagy részben alaptalan pletykák indulnak el. Ez pedig bizalmatlanságot szül az emberi kapcsolatokban.

Mindez abból fakad, hogy fontosabb nekünk a másik ember rólunk alkotott véleménye, mint maga az igazság. Hiszen azért állunk a panaszkodó mellé, mert félünk a konfrontációtól, és attól, hogy megbántjuk őt, ha szembesítjük az igazsággal. A másik emberhez pedig, akit bevádoltak előttünk a háta mögött, egyszerűen azért nem megyünk el, mert lusták vagyunk. Ezzel viszont az igazságot tesszük félre és utat engedünk a bűnnek. Így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a keresztény gyülekezetekben és személyes életünkben is a langymelegség uralkodik. Márpedig ha nem tanuljuk meg leleplezni a bűnt, és felmutatni az igazságot, soha nem tudjuk teljesíteni a második feltételt sem. Ez így hangzik: „Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok.”

Miről van itt szó? Nem más ez, mint az irgalmasság kívánalma. Ha valaki betéved egy keresztény gyülekezetbe, kezdeményező szeretettel fordulunk felé, vagy gyanakodva tekintünk rá? Ha ridegen fogadjuk, az valóban olyan, mintha ártatlan vért ontanánk, hiszen a vendégünk jobbra vágyik, mint amit a világ kínálni tud. Ezért jött el. Ha itt is ugyanaz az irgalmatlan közöny fogadja, mint amit a világban tapasztal, mivel különbek a keresztények?

Fontos azonban, hogy az igazságosság feltétele áll az irgalmasság előtt, hiszen csak az tud irgalmas lenni, aki igazságos. Mit jelent ugyanis igazságosnak lenni? Azt, hogy nem hunyom be a szemem a bűnök előtt. Nem alkuszom meg a bűnnel, mert a legnagyobb igazságtalanság maga a bűn. Ha megtűröm – mindenekelőtt a saját életemben –, akkor ez egyenlő azzal, hogy nem érzem át a kegyelemre szorultságomat. Hiszen ha bűnös szokásokkal is vígan élhetem az életem, mi szükség a kegyelemre? Vagy netán a kegyelem kiegyezik a bűnnel, és azzal együtt üdvözít? Ez utóbbi nyilvánvalóan téves logika. Ha viszont nem érzem át a kegyelemre szorultságomat, akkor az önigazultság miatt nem tudok irgalmat gyakorolni a másik emberrel – ez lelki törvényszerűség. Az adós szolga példázata jól szemlélteti ezt. A szolga nem értette meg, mekkora valójában az adóssága. Ha megértette volna, nem mondja ezt: „Uram, légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked.” (Mt 18,26) Mai árfolyamon, aranyban számolva a tízezer tálentom – ennyi adóssága volt a példázatbeli szolgának – mintegy 2400 milliárd forint. Ha nekünk ekkora csekket állítanának ki, kérnénk részletfizetési kedvezményt? A tartozás a példázatban a mi bűntartozásunkat szemlélteti. Ha nem szembesülünk azzal, hogy lehetetlenség visszafizetnünk, akkor nem tudjuk igazán értékelni Isten megbocsátását és kegyelmét sem. Maximum visszaélünk vele, amint arra az Ige kristálytisztán rámutat: „Ha kegyelmet nyer a gonosz, nem tanul igazságot, az igaz földön is hamisságot cselekszik, és nem nézi az Úr méltóságát.” (Ésa 26,10) Ez az állapot viszont önigazultságot idéz elő. Emiatt nem tudott az adós szolga megbocsátani a szolgatársának, és ezért nem tudunk mi sem irgalmasok lenni másokkal.

A harmadik feltétel az alázat kívánalma: „…és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére.” Istent fogadom-e el életem legfőbb Urának és neki tetsző életet akarok élni az Ő útmutatása szerint, vagy a saját elképzeléseim alapján alakítom az életemet, és úgy próbálom követni Őt, ahogy nekem tetszik? Bármi lehet „idegen isten”, azaz bálvány az életünkben, amihez jobban ragaszkodunk, mint Teremtőnkhöz és az Ő szavához. Zene, divat, étvágy, internet, mások véleménye stb. Kinek-kinek önmagát kell megvizsgálnia. Az élet apró, szinte jelentéktelennek tűnő eseményei során rajzolódik ki, hogy mik a bálványaink. Amikor halljuk Isten késztetését az Ige által, a lelkiismeretünkön vagy egy másik emberen keresztül, és nem engedelmeskedünk, akkor tudhatjuk, hogy egy bálvánnyal van dolgunk.

Igazságosság, irgalmasság, alázat – az Istennel együtt járás három feltételét tárja elénk a Szentírás. A Biblia belső összefüggéseinek csodálatos következetességére és összhangjára világít rá Mikeás próféta: „Megjelentette neked, oh ember, mi legyen a jó, és mit kíván az Úr tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és alázatosan járj a te Isteneddel.” (6,8)

„Akkor lakozom veletek…”

Szembenézni azzal, ami változásra késztet

Az idézett jeremiási szakasz, miután a három feltételt elsorolja, a következőképpen zárul: „Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, amelyet atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.” Gondolhatjuk-e ezek után, hogy bármi okunk lenne bízni az egyházszervezetben, legyen szó bármely keresztény egyházról. A szervezettségre természetesen mindenkor szükség van. Azonban sokszor nem is tudatosul, hogy hamis biztonságérzetbe ringatjuk magunkat, amikor a személyes, élő Isten helyett az egyházunkban bízunk. Persze sokkal könnyebb ezt tenni, mint szembenézni Isten valódi kívánalmaival. Előbbi nem igényel tőlünk változást, míg az utóbbi megítél bennünket és változásra késztet. Isten azonban kijelenti, hogy nem a szép épületek, kiterjedt szervezetek, a tagok létszáma, látványos tettek, jelek és csodák azok, amelyek biztosítják az Ő népéhez tartozást. Hanem az Ige szerint a belső szobákban, imaküzdelmek során megvívott csatákból kikerülő krisztusi jellemvonások. Ezek a jellemtulajdonságok a feltételei annak, hogy kedvet találhassunk Isten előtt, hiszen csak tiszta gondolkodású emberekkel tud együtt lakozni. Nemes jellemet akar kialakítani bennünk, és meg is teszi, ha kérjük és engedjük, hogy munkálja bennünk ennek akarását és véghezvitelét (Fil 2,13).

(Megjelent a Sola Scriptura folyóirat 2017/2. számában)